Bogár István és Bogárfia Márton - Képek a XIV. századból (SZÁZADOK. 1890. III. FÜZET)

Minister, ministerialis, ministralis, ministrallus, ministrarius, ministrellus azonképp mint a servus és serviens a középkorban alárendelt vagyis szolgálati viszonyban álló egyént jelentett.

            Nálunk Magyarországon azonban a minister és a belőle képezett, elősorolt elnevezésnek csak kivételesen divatoztak; ellenben a servus és serviens annál nagyobb forgalomnak örvendett, azon megkülönböztetéssel mégis, hogy míg a servus párjával, az ancillá-val igen sokszor rabszolgát és rabszolgálót jelentett, a serviens szó minden szabad szolgálattevőre ráillett, a legutolsó házi szolgától kezdve a legelső nemes urig, tudva levén, hogy a nemesek összesen a »király szolgái« gyűjtő név alá tartoztak, amennyiben kötelességök volt urokat, királyokat fegyverrel szolgálni.[1]

            A közönséges serviens jobbágyi, vagy ennél valamicskével magasb fokú minőségben szolgálta urát, kitől ezen szolgálata fejében hűbérképen 10-20 holdnyi telket (mansio) bírt. A pannonhalmi apát e nemű szolgáiról bővebb tudomással bírunk. Találunk közöttök udvarnokokat, tárnokokat, hirdetőket (precones), postásokat (servientes in legationibus in equis propriis), belső szolgákat (cubicularios), fürdősöket (qui tenentur reficere caldria), kovácsokat, esztergályosokat (tornatores), kerékgyártókat (carpentarios), vargákat (pelliparios), timárokat (sutores; az eredetiben van így fordítva e szó), szakácsokat, sütőket, mosókat, szentség- és kápolna hordozókat, harangozókat, halottbemondókat és sírásókat (exequialis), halászokat, révészeket, vinczelléreket (cellarios), pásztorokat, lovászokat, lovas szolgákat és fuvarosokat (equesres, curriferi), aratókat, kaszálókat és favágókat (bucharios vagy buchardiones), stb.[2]

            De nincs szándékomban e cselédségről ez alkalommal bővebben értekezni. Hallgatással mellőzöm a várszolgákat is, kikről feledhetetlen barátom, Pesty Frigyes a magyarországi várispánságok történetében oly bőven tárgyalt, nem feledvén ki azokat se, kik fegyveresen ugyan, de csak kabátban (in cabatis) szolgálták a királyt, és kiket — miután megígérték, hogy teljes hadi fegyverzetben (in armis militaribus) készek szolgálni, érdemeik elismeréseül a szent-királyi jobbágyai sorába emelt IV. Béla.[3]

            Ezuttal a serviensek hosszú és tarka sorából két hadi tisztet kivánok bemutatni, kikkel Anjoukori tanulmányaim közben ismételve találkoztam. Bogár István és Bogárfia Márton közös hivatásokon felűl neveik hangzására is rokonok egymással, s elsőben ezen sajátosságokkal vonták magokra a figyelmet, melyet közelebb ismeretségökre jutván – teljesen megérdemeltek.

Rájok a serviens szó nemesebb értelemben illik. Állások hasonló azon német birodalmi vagy franczia ministralisok állásával, kik alvezérei, altisztjei, csapatvezetői voltak uraiknak. Hadértő férfiak, kik egyes csapatokat rokonaik, barátaik és szabadosaik körében gyűjtöttek, fölfegyvereztek, fegyelemben tartottak, vezettek.[4]

            Többnyire kisebb módú emberek, jóllehet találkozunk közöttök előkelőkkel is. Igy Lipóczi Demeter tárnokmester egyik serviense a Kállayak őse vala. A Rumayak szintén ily alárendelt állást fogtak a Német-Ujvári grófoknál, kiknek számos serviensét ismerjük.

Járt-e magszabott előny, például fizetés vagy zsold szegődségökkel? — megmondani nem tudnók. Bogár István példájából úgy látjuk, hogy csak pártfogás, közelebbről meg nem határozott kedvezés járt vele. Ez azonban nem maradt puszta szó, tanusítja Bogáfia Márton példája, ki e pályán nagy gazdagságra, latifundiumokra tett szert. — Hasonlóképpen a Pókateleki Kondék ősei, mint Csór Péter liptai vármegye-ispán serviensei, részben szolgálataik jutalmáúl nyerték a pozsonyvármegyei Pókaföldet, a mai Pókatelkét, mely után magokat nevezték. — Ernefia István nádor az Ákosok nemzetségéből is a borsodmegyei Varbóval jutalmazta meg nemes Ladomérfia István gróf hű szolgálatait, hogy legyen öreg napjaira mihez törülköznie, mint a latin adományos levél czifra magyarsággal mondja.[5]

I.

Egyike a Német-Ujváriak servienseinek, somogyi pártvezérök, manap azt mondanók: főkortesök Bogár István volt, ki öccsével Gunyával számos atyafia, még több rokon indulatú barátja élén vezérszerepet játszott a megyében.[6]

            Vakmerő, rakonczátlan, hatalmaskodó és megbízhatatlan ember volt, kit azonban ennek daczára, vagy ép ezért a főispán is »legkedvesebb barátjának« czímzett, midőn szolgái két elhajtott ökrét tőle visszakérte.[7]

            Örökös birtoka volt Somogyban és Tolnában: Nakon, Mersén, Kerén, Tátomon, Rozoldon, hol lakó háza állott.

            Mint a Német-Ujváriak híve, kezdetben a cseh Venczel pártját fogta. Venczel király jutalmúl megtette őt ó-budai várnagynak, mely hivatalában Iván nevű helyettesével együtt azzal tette magát emlékezetessé, hogy bizonyos Miklóst, budai polgárt elfogott és kifosztott.[8] — Később azonban megunta a Német-Ujváriakat, kezdett tőlök oldózkodni és Károly királynak volt főlovászmestere, Somogy és Tolna vármegyékben ispánja, nem tartozott azok közzé, kik ily fegyelmetlenséget eltűrnek. Döbröközi várnagyával rajt’üttetett rokonságán, és ugyan kegyetlenül elbánhatott vele, mert maga Bogár István is megérezte a verést. Meghajolt tehát a nagyobb erő alatt és nagyságos (Kakas) Miklós urat, a Német-Ujvári János testvérét kérte közbenjáróúl, kinek szószóllására a Német-Ujváriak őt és Gunyát és minden atyjokfiát szolgálatokba fogadták, szentűl igérvén, hogy részökről és övéik részéről bántódások nem leszen, sőt szeretetőket fogják éreztetni velök. Rokonukat, Farkast is szabadon bocsátják jelen fogságából, és lerombolandó várán kivűl, minden jószágát visszaadják.[9]

            Bogár István azonban nem érezte magát ily mértékben lekötelezve. Ellenkezőleg; mihelyt tudomására érkezék, hogy Károly király (1316 derekán) tekintélyesb hadsereggel indult meg a Német-Ujváriak ellen, ő volt az első, ki atyjafiai és barátai »eléggé népes hadával« a király elé indult, és nagy része volt benne, hogy e hadjárat »meglehetős eredményt« vívott ki. Kőszeg ostromában is részt vett, hol a király is megajándékozta őt Máré várával és a hozzá tartozó birtokkal — föltéve, hogy tovább is híven szolgál és hűségében kitartó lesz.[10]

            Kénytelen volt vele. Mert, hogy elpártolása köztudomású lett, szinte az egész somogyi és tolnai ellenzék felzúdult a renegát ellen. Az ő és övéi birtokát kifosztották, feldulták, porrá égették, jobbágyait elűzték. Ugy látszik, haza se mert jőni, minthogy időközben távol Somogytól nem megvetendő szolgálatokat tett a királynak, kit Izdencz és Monoszló szlavon várak bevételénél segített. Károly király ezért 1318. évi márczius 22-én kelt jeles alakú levéllel erősítette meg Máréról szóló adományát, sőt a Duna és Tisza közén működő hadnagyait: Lipóczi Demeter tárnokmestert és Garai Pál bodrogi főispánt arra utasította, hogy Bogár Istvánt a bodrogi kerület birodalmába, mihelyt azon vidéket meghódítják, beigtassák.[11]

            Ezentúl máréi várnagy volt Bogár István czíme, de a hivatalt, mely távol tartotta Somogytól, melynek fekete földébe mélyen ereszkedetek le gyökerei, nem sokáig viselte. A mint Károly király hatalma a Dunán túl is mind inkább megizmosodék, haza kivánkozott a hálátlan Somogyba, és rokonára, Ludger vagy Ledeger (Rüdiger) fiára, Istvánra bízta a máréi várnagyságot.[12] Otthon pedig, hogy ujra megkezdhette a bosszuállás műveit, ismét elemében volt Bogár István. Rajt ütött azokon, kik még az ellenpárttal tartottak, vagy egyébként ellenségei voltak és volt mit tőlök elszedni. Viszont pörbe idézte azokat, kik az ő birtokait távollétében pusztították. Hosszú lajstromát találjuk a nemes uraknak, kiket Bogár részint az országbíró, részint a nádor itélőszéke elé idézett, hogy példás büntetésüket vegyék rakonczátlanságaikért.[13]

            Azonban Károly királynak és bölcs tanácsosainak nem az ingerültség élesztése vagy fokozása, hanem a békítés volt czéljok. Igy esett, hogy rövid ellenállás, egy-két megbirságolt makacs távolmaradás után, jó emberek, békebírák, sőt a király egyenes közbejöttével a felek kiegyeztek, egymásnak az okozott károkat, vérengzéseket, gyilkolásokat is megbocsájtották, s a rég nélülözött nyugalom kedvéért békét kötöttek.[14]

            Bogár István e tekintetben nehézkesnek nem mutatkozott. Talán azt hitte, hogy ez engedékenysége által hajdani népszerűségét visszahódítja. Sőt van példánk arra is, hogy még ő fizetett rá az egyességre. Viszont az országbiró is volt annyi elismeréssel e jóakarata s egyéb érdemei iránt, hogy a rárótt birságokat elengedte.[15]

            Azonban a Német-Ujváriak az 1320-as évek elején, mikorról adataink szólnak, még nem voltak teljesen leverve. Ezen körülménytől, hogy t. i. az ellenzék fenegyerekeinek még volt szükség esetén hova menekülniök, s a mohóságtól, melylyel a királyiak minden áron a békességet keresték, a pártosok vérszemet kaptak. Ha Bogárék az országbíróhoz vagy a nádorhoz fordultak igazságért, a hol nekik többnyire igazat is adtak; a somogyi nemesség viszont a vármegye elé vitte panaszos ügyeit, hol meg az ő befolyása volt a kiadó. Károly király nehogy végkép megrontsák hiveit, elrendelni kényszerűlt, hogy Somogy vármegye alispánja és bírái Bogár István és Gunya fölött itélni ne merészeljenek, hanem ha kinek panasza van ellenök, vigye ügyét a király, illetve a királyi udvar bírája elé. A vármegye alispánja és szolgabírái, kiknek Bogár a Somogyvárt tartott megyei gyűlésen a királyi rendeletet bemutatta, kijelentették, hogy kötelességökhöz képest engedni fognak a királyi parancsnak.[16]

            Mások azonban nem voltak ilyen loyálisak, hanem magok szolgáltattak magoknak igazságot. Igy értesülünk Károly királytól, hogy a dömösi prépost Bogár lakó helyére, Rozoldra tört, minden ingó vagyont onnét elvitt, a jobbágyokat elűzte, három embert megölt, mint a károsult állítá, ki ezer márkára becsűlte kárát. A tényállás kipuhatolás végett a  király kiküldötte a fehérvári káptalant és a pécsváradi conventet, melyek nyilván összebeszélés után készült, egyhangú jelentésökben nem tagadhatták a föntebbieket, de a kárt ötszáz márkára szállították; két némber meggyilkolásáról is tesznek ugyan említést, de erről a vérengzésről, nehogy irregularitásba essenek, tovább nem puhatolództak.[17]

            Mi vitte a dömösi apátot e hatalmaskodásra, nem tudjuk; talán — alig lehet kétség benne — valamely előbb elkövetett erőszak megtorlása. Mert az akkori szokás szerint Bogár is egyike volt azoknak, kik előtt az egyházi birtok nem volt szent. Ugyanezen 1322. évből értesülünk, hogy Bogár István és testvére Gunya a margitszigeti apáczák kazsoki birtokáról hetven nagy, száz apró marhát és öt lovat ok nélkül elhajtott.[18] — A somogyvári apátságnak is sokat kellett Bogáréktól szenvednie, mígnem úgy szerzett békét magának, hogy a tolnamegyei Csanádfalvát és Nádfőt átengedte István úrnak két harmadfű csikóért holtaig tartó haszonbérbe, azon kikötéssel azonban, hogy ha bármely jogtalanságot követ el az apátságon, haszonbérét legott elveszti.[19]

            Voltak azonban oly engesztelhetetlenek is, kik a dolgok új fordulatával megbékűlni nem akartak; a király, az országos bíróságok tekintélyét elismerni vonakodtak, s a törvénynek fittyet hánytak. Ezekkel aztán Lampert országbíró higgadt, törvényes úton gyökeresen elbánt. Igy jártak mások elrettentő példájára az Uzdyak.

            Az Uzdy testvérek: János és Herbord valószínűleg nem másért, hanem mert Bogár István és Gunya a királyiakhoz pártolának, ezek birtokait: Nakot, Mersét és Kért elpusztították, elhamvasztották, mely alkalommal öt embert meggyilkoltak.

            E hatalmaskodás miatt panaszra mentek a kárvallottak az országbíróhoz, ki az alpereseket 1319. november 8-ára törvénybe idézte, és mer meg nem jelenének, se senkit, aki helyettök a törvény előtt megfelelt volna, nem kűldének, idézéseit másfél éven át még ötször ismételte, a makacs távolmaradókat mindannyiszor a törvényes birságban, három-három márkában elmarasztalván.

            A hatodik eredménytelen megidézés után végre elküldötte az országbíró Gyolodi Vörös Miklóst, mint a király emberét, hogy a pécsváradi convent bizonysága mellett a felpereseket Uzdba beigtassák, tizenöt napig ott maradjanak, az esedékessé vált birságokat beszedjék, és az alpereseket ujra megidézzék, hogy a per főtárgyára nézve feleljenek.

            Azonban az Uzdy testvérek igen barátságtalanul fogadták a kiküldötteket. A királyi embert és a convent bizonyságát elfogták, gyalázatos szavakkal illették, rövid fogság után mégis szabadon bocsájtották. Ellenben Bogárék megbizottját, ki a beigtatásra oda jött, levetkeztették és halálra verték. Természetesen sem a birságot meg nem fizették, sem az újonnan kitűzött határnapra meg nem jelentek.

            E lázadók (rebelles) ellen, hogy velök végezzen, meghagyta immár az országbíró: minthogy hozzájok férkőzni veszedelemmel jár, három, azon vidéki sokadalmon hirdessék ki a megidézést, hogy a nevezett Uzdyak két hét alatt a rájok rótt birságokat megfizessék és fölszaporodott hatalmaskodásaikért a királyi fölség törvényszéke előtt megjelenjenek, mert gonoszságaiknak tovább büntetlenül nem örvendenek.

            A pécsváradi convent teljesítette az országbíró parancsát és tovább az ügyről nem hallunk semmit.[20] De biztosra vehetjük, hogy valamint ha az Uzdyak e végső, mert hetedik idézésnek eleget nem tettek, úgy az országbíró makacsságban fej- és jószágvesztésre ítélte őket. Hogy fejöket mentsék, talán elmenekültek a Német-Ujváriakhoz, s aztán elzüllöttek; jószágaik pedig két harmadában az országbírónak, egy harmadában a felperesnek jutottak.

            Hogy  az efféle kiszámított eljárás meghökkentette a fékevesztett somogyiakat és beléjök fojtotta a rakonczátlan velleitásokat, az kétséget nem szenved. De hogy ezen nemzedékben tovább izzott a lázongó szenvedély és kivált a Bogár István ellen fölszított harag, mely csak alkalomra várt, hogy kitörhessen, azt a következő események tanusitják.

            Midőn  1327. május 27-én Somogyba is eljutott Károly király halálának álhíre, a somodori és atádi népek azonnal Bogár István és Gunya kéri birtokát megrohanták, onnét apróbb, nagyobb lábas marhát elhajtották és két bérest megsebeztek. Ugyanezt tették ugyanez évben, ha talán nem is ez alkalomból Pető zarándokfalvi jobbágyai, kik Bogár István bérjószágát, Csanádfalvát Tolnában támadták meg, az állatokat elhajtották, az embereket levetkeztették s egy jobbágyot megöltek.[21]

            Pedig ekkor Bogár István már csendesebb ember volt. Megtörték ellenségei. Birtokai jobbágytalan, lakatlan puszták voltak.[22] Kikopott az időből; lejárta magát. A hozzá hasonló erőszakos embernek a meghiggadt országban nem volt keletje. Nincs is igen emlékezés felőle. Az irányadó körök is megfeledkeztek róla. Világos jele ennek, hogy a királyi javak visszafoglalása alkalmából Ó-Mersét, örökös birtokát, mely huszonnyolcz márkánál többet nem ért, el akarták tőle venni. Csak úgy menthette meg, hogy huszonnyolczad magával, régi szokás szerint, mezitelen lábbal kiállott a vitás földre és rögöt tartván feje fölé, megesküvék, hogy Ó-Merse az ő, eleitől reá maradt birtoka.[23]

            Anyagilag sem állhatott már jól, mert egyik utósó tetteül (1329.) azt találjuk följegyezve, hogy meghatalmazta Tengeldy Mihályt az őt megillető, künnálló harmadbirságok beszedésére.[24]

            Fiáról egyről tudunk, kit Jakabnak híttak. Leányáról is egyről, Ilonáról. Ez Siklósi Pálnak volt felesége és anyja két fiának: Gyulának és Istvánnak, kik atyjok jószágaik elidegenítésétől tilalmazzák.[25] Gunya fiáról Domokosról is van 1341-ben emlékezés, midőn tátomi birtokrészét Becsei Vesszősnek nyolcz márkáért elzálogosítja, hogy e pénzen egy másik zálogát kiváltsa.[26] Tehát elzüllendő ember, ki lyukat lyukkal töm, adósságot adóssággal fizet.

II.

Egészen más forma ember volt Bogárfia Márton, a Csákok serviense, ki rátermettsége és vitézsége mellett illeszkedése által gazdái bizalmát és kedvezését nyerte el; így jólétre sőt gazdagságra tett szert, s azt ügyességével nem csak megtarthatta, de folyton gyarapíthatta is.

Eredetéről, de sőt atyjáról nevén kivűl egyebet nem tudunk.[27]

Először 1287-ben találkozunk vele, s ekkor már mint a néhai Máté nádor tárnokmestere, vagyis jószágai felügyelője említtetik. Java korabeli férfiú lehetett, minthogy Máté nádor, a Trencsényi Csák Máté nagybátyja, 1283-ban meghalt és föltehető, hogy nem gyerek embert tett birtokai gondozójává, melyek felső Nyitramegyében Sámbokon (a mai Sámbokréten), Eperjesen, Jáczon, Németiben, Nagy-Tapolcsányban s egyebütt valának. Ugyanitt szerzett Márton mester is tekintélyesb összegcsén, százharmincz márkán fekvőséget, midőn Korosi Geroldtól megvette Alsó-Berencset és hét szőllejét Pogrányban, mely vételeit utóbb újabb szerzeményekkel kikerekítette.[28]

Nemsokára aztán III. Endre király szolgálatába lépett. Részt vett annak minden hadjáratában, melyeket az ország határainak visszaállítása, illetve ótalma végett az osztrákok és csehek — közben a hűtlen főurak, nevezet szerint a Német-Ujvári grófok — ellen indított. Endre király vitéz érdemeiért megtette Bogárfia Mártont trencsényi várnagyának, grófnak czímezte és több izben megajándékozta. Neki adta Báhony és Csataj, Vizkelet és Kossút pozsonyi és Surány nyitrai várjószágokat.[29]

Hűségét azonban a király iránt nem tartotta meg mindvégig. A viszályban ugyanis, mely Csák Máté és III, Endre közt kitört, Márton tanácsosbnak találta a gyönge király ellenében a hatalmas nádor pártjára állni s az ő szolgálatába szegődni. Több, mint valószínű, hogy Márton mester a reá bizott trencsényi várat ekkor játszotta már a nádor kezére. Mert kétségtelen, hogy Máté annak birodalmában volt, még mielőtt azt Venczel királytól adománykép elnyerte.[30]

Csák Máté se volt hálátlan Bogárfia Márton iránt; csakhogy az adomány, melylyel háláját megmutatta, nem a magáéból telt. Hatalmasúl elvette Rajcsányi Drág[31] fiainak jószágait, s azokkal kedveskedett servienseinek, melyek egyike Márton mester volt. III. Endre király azért nyomban elvétetni rendelte e ragadmányt, csakhogy parancsát nem volt aki végrehajtsa.[32]

Tudjuk, hogy Endre király röviddel utóbb meghalt, és hogy Trencsényi Csák Máté, ki elsőben cseh Venczelt pártolta, ennek távozása után nem mindjárt szegődött Károly-Róberthez, hanem megvárta, míg illő árt szabnak pártfogásának. Ezen várakozó álláspontja azonban nem gátolta abban, hogy az 1304. év őszén, a cseh hadjáratban barátja, Rudolf osztrák herczeg szövetségeseként él úgy részt vegyen, mint Károly-Róbert és hívei. Bogárfia Márton követte gazdáját; vitézül harczolt, s a sors úgy akarta, hogy Károly-Róbert szemtanuja legyen, midőn valamelyik mezei ütközetben súlyosan megsebesűlt. Hogy e vitézsége jutalmát mind amellett nem most vette azonnal, hanem csak később, azt ugyancsak Csák Máté pártállásának, helyesebben: lavirozásának és Bogárfia Márton viszonyának Trencsényihez kell betudnunk.

Bogárfia Márton ekkor már nemcsak tárnokmester, de Csák Máté legbizalmasabb hadnagya volt.

A hatalmas főurak, kik az ország kormányát tarták elfoglalva, mint Károly-Róbert mondá, ez időben nem tarták alkalmasnak, hogy akár Károly-Róbert, akár versenytársa, Ottó király részére álljanak, és közösen abban állapodtak meg, hogy 1307. évi májusig a semlegességet vallják elvökűl, és magára hagyják a két praetendenst.[33] Magától értetődik, hogy Trencsényi Csák Máté mint fő-főur annál inkább hozzá járult e megállapodáshoz, mert hisz már előbb is az opportunitás elvének hódolt. Közvetlenűl nem is tett ő semmit az interregnum alatt, de igenis közvetve. És eszköze, mely által működött, Bogárfia Márton, ki a Trencsényi ellenségeinek: Miklósfia Demeternek, később a rozgonyi csata egyik vezérének, és Domokosfia Dancsnak, utóbb Zólyom vármegye ispánjának, Károly király rendíthetetlen hívének várait: Zólyomot, Lipcsét, Dobronyát és Palotát elfoglalta[34], miáltal, minthogy az időben mindketten, Demeter tudniillik és Dancs, Károly-Róbert ellenesei, vagy legalább nem barátai valának, ennél is érdemeket szerzett magának. — Tetézte ez érdemeit az által, hogy Esztergam visszavételénél is jelentékeny részt vett.

II. Tamás mester, esztergami érsek ugyanis, mint Károly-Róbertnek teljes lelkével hive, annál kevésbé értett egyet a főurak érintett semlegességi határozatával, minthogy saját székhelyéből, Esztergamból ki volt rekesztve, melynek várát a Német-Ujváriak hatalmasúl elfoglalva tartották. A bitorlókat tehát az egyházból kiátkozni és várát tőlük visszavenni, keveset törődve az opportunisták végzésével, nem késett. Bogárfia Tamás is épen jókor érkezett a várak vívásában gyakorlott népével Esztergam alá. Két lovát lőtték ki ugyan alóla, számos csatlósa találta ott halálát, de Esztergamot Károly-Róbert jelenlétében bevették.

Nem lehet kétség az iránt, hogy Csák Máté küldé az érsek segítségére hadnagyát azért is, mert jóban volt az érsekkel, de kivált a gyűlölet miatt, mely a Német-Ujváriak és Csákok közt atyáról fiúra szállott. Mindazonáltal Károly-Róbert tudomást se vett Csák Máté felől. Ő csak a Bogár fiát látta maga előtt, ki arra kérte a királyt, hogy erősítse meg őt a pozsonymegyei Báhogy és Csataj, Vizkelet és Kossút birodalmában, melyeket III. Endrétől kapott. Mit Károly-Róbert, elősorolván immár fölemlített érdemeit, készségesen meg is tett.[35]

Lett volna ugyan Márton mesternek egyéb kérése is, péld. a III. Endrétől nyert egyéb jószágainak megerősítése, illetve visszaadása; talán ujabb adományoknak se mondott volna ellent: hanem Károly-Róbert ez óhajok teljesítését akkorra tartotta fönn, mikor nemcsak a serviens, hanem gazdája is megérdemli e kedvezést.

Később, 1309-ben, miután frá Gentile bíboros és szent-széki követ Csák Mátét Károly-Róbert királynak megnyeré, nagyobb kedvezményekben is részesítette Bogárfia Mártont. Neki, a hű Máté nádor tárnokmesterének adta Milente, Olajkútja és Hulete nevű pozsonyi várbirtokokat, és azokba beigtattatta.[36]

Márton mester ekként nagy birtokos lett a maig is ugynevezett Mátyás földén, mert Szenczet és Sárfőt, s ez utóbbit — úgy látszik — vétel utján[37] szintén birtokába kerítette.

Az esztergami érsek barátsága is, melyre Esztergam visszavétele alkalmával bőséges érdemeket szerzett, nem kis előnyére vált Márton mesternek. Ennek köszönheté egyebek közt, hogy fiával, Jakabbal, rövid időn belül mint nógrádi főesperessel találkozott az esztergami káptalanban.

Márton mester tekintettel lehetett mindenkor az érsek e-kedvezésére, akkor is, midőn Csák Máté a királylyal nyilván szakított, frá Gentile őt kiközösítette és ez excommunicatio kihirdetése végett az esztergami érsekség ellen fenekedett. Legalább nem találkozunk nevével sem azok hosszú sorában, kik az esztergami érsekség Dunán-inneni jószágait elpusztították.[38] Sőt föltehető, hogy ő volt egyike azoknak, kik az olyan, amilyen békét Csák Máté s az érsek közt közvetítették.

Ellenben János nyitrai püspöknek nagy a panasza Bogárfia Márton mesterre, és az egyházból név szerint kiközösítette őt is mind azokkal, kik urok, Csák Máté parancsára a nyitrai egyházat szánandó módon megkárosították. De a részletekben Márton mester ellen csak az a panasza, hogy a püspök főispáni joghatóságába ártotta magát: tolvajokat akasztatott, fosztogatókat elitélt, törvényszéket ült, birságolt, még istenitéletet is tartott Berencsen.[39] Ebben a püspöknek teljesen igaza volt; de kitűnik e vádból egyuttal, hogy Csák Máté »földje« főbirájává Márton mestert szemelte ki, ami szellemi képzettségére, becsületességére és erélyére épen nem vet homályt.

Emlékezetes, hogy ugyanazon 1318. évben, melynek februáriusában a nyitrai püspök Márton mestert kiközösíté, csak néhány hónappal később, május 7-én Esztergomban találkozunk Márton mesterrel és négy fiával: az idősb és ifjabb Gergelylyel, Jakab főesperessel s a kisebb Jakabbal, hogy berencsi jószágát, vételes szerzeményét nejére, Erzsébet asszonyra, hitbér és nászhozomány czímén átirassa.[40] Márton mester már szilágyi várnagynak czímeztetik, míg röviddel utóbb (1324. jul. 26.) Károly király őt szilágyi ispánnak (comes de Scylag) czímczi. Még feltűnőbb, hogy ismét néhány hónappal később (1318. évi augusztusban és novemberben) maga Csák Máté szintén megjelent Esztergomban, hogy ugyancsak a keresztesek conventje előtt bizonyos fölvallást tegyen.[41]

Szilád nevű falu van ugyan ma is Nyitra vármegyében, és lehet, hogy az időben vára is volt, melynek várnagya Márton mester lehetett. De »sziládi főispán« Nyitrán vármegyében nem lehetett Márton mester. E helyt tehát azon Szilágyi vármegyét kell értenünk, mely hogy a XIV. században létezett, kétségtelen, és melynek területét a Szamos mellett, Szatmár és Közép-Szolnok vármegyék közt keresik földiróink[42]. Miből aztán az következik, hogy Bogárfia Márton mester már ekkor áttért, és talán előbbi gazdája, Csák Máté megegyezésével[43], a királyiak részére, minek jutalmául, hogy előbbi felségsértő működése színhelyétől távol legyen, szilágyi várnagynak, utóbb szilágyi főispánnak nevezte ki Károly király.

Mert hogy visszatért a király hűségére, az kitetszik nemcsak abból, mert a király út utolag »kedvelt hivének« nevezi és megerősíti föntebb említett pozsonymegyei jószágai birodalmában[44] hanem abból is, hogy a király megemlékezik számos szolgálatáról, melyekkel hűségét mint szilágyi ispán kitűntette.

Volt ugyanis Bogárfia Mártonnak Berencsen kívül Nyitra vármegyében még egy vételes birtoka: Dawar (talán a mai Tavarnok), melyhez Pelintelek is tartozott. Ezt a kettős birtokot Lampert országbíró igaztalanúl elfoglalta. Nagy igaztalanság épen nem lehetett a dologban; rászolgált Márton úr annak idején az efféle birságolásra; csakhogy hiányzott az eljárásnál azon kedvezés, mely végett Márton mester a Csák Máté pártjától megtért. Hanem Márton mester ildomossága (némileg ludasnak érezvén magát) hagyta az országbíró keze közt e keveset, melyen a többet, egyéb vagyonát mentette meg. Viszont Lampert országbíró is halálos ágyán úgy intézték, hogy Dawar és Pelintelke előbbi birtokosának visszaadassék. E végett állott Márton fősipán 1324-ben Károly király előtt alázatosan esedezvén, hogy az ő saját vételes birtokát, immár Lampert országbíró hagyatékát tovább birhassa. A király készséggel teljesítette Márton főispán kérelmét, tekintve az érdemeket, melyeket ő maga és fiai, nem ritkán vérök hullajtásával, különböző hadjáratokban szereztek.

Nevezetesen, midőn a király seregével Zágráb felé indult;[45] aztán megint Horvátországban, midőn Miháld várát Theodor bán fiától, Jánostól ugyancsak Márton ispán ügyessége által foglalták el.[46] Érdemei közé számították még, hogy több hadjáratban, a mikor az országba tört németeket és cseheket visszaverték, szintén részt vett.[47] Végre, hogy többször ügyesen járt el követségben Bazarabhoz, a magyar király havas-alföldi vajdájához.[48]

1327. évi január 23-án még Visegrádon találjuk őt, hol a pécsi püspökkel együtt mint békebíró működik a Szent-Györgyi és Amadé családok közt Várkony és Nepakarcsa birtokokat érdeklőleg. Közbenjárására egyezség jött létre a perlekedő felek közt.[49] Azontúl nem találkozunk többé az öreg Bogárfia Mártonnal. Valószinűleg elhúnyt, mert 1329-ben Báthory János, a Bereck fia említtetik Szilágy vármegye ispánjáúl.[50] Jóemlékben maradt Károly királynál, ki kedvezését fiaira is átvitte.[51] Ezek megosztoztak atyjok birtokain; nem keveset pörösködtek, amiért örökségük egy része, Sárfő és Csataj Nagy-Martoni Pál országbíró kezére kerűlt azon bírságok fejében, melyet nem tudtak neki megfizetni. Bogárfia Márton egyik unokája, valamelyik Gergely fia Berencsinek nevezi magát 1411-ben; mi annak a jele, hogy nagyanyja birtokait ő örökölte.[52]

Poór Antal