Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története, AZ ANJOUK KORA AZ ANJOU HÁZ ÉS ÖRÖKÖSEI (1301-1439), Első könyv

Az Interregnum és Károly Róbert küzdelmei az Oligarchákkal

V. FEJEZET.

Csák Máté és a Habsburgok.

A békités nem teljes sikerrel foly. Az országbirák eljárása. Csák Máté Habsburg Frigyes pártján. 1315-ben Morvába tör. János cseh király ellene indul. A fehéregyházi ütközet. A magyarok harczi modora.

A rozgonyi csatavesztés az Amadéfiak hatalmát megtörte. Két testvérjök, de kivált atyai barátjok Kachich Miklós fia Demeter halála nagy csapás volt reájok. Futottak szanaszét és váraikba rejtőztek. De Károly hívei ezek ellen kezdettek fordulni. Lublót Szepesben, Tobolyt és Hollókőt Nógrádban, Regéczet Aba-Ujvárban, Sirokot Hevesben bevették Debreczeni Dózsa, Drugeth Fülöp és társaik; Fónyi Balázst, borsodi megyeispánt és füleki várnagyot különösen kiemeli a király. Sárost a Thököly nemzetség azon tagjai, kiknek védelmére volt bizva, adták föl. Lublyót és Hollókőt Szécsenyi Tamásra, Sárost Mickre (Mihály), az Ákos nemzetségből származó és történelmünkben nemsokára jelentékeny szerepet játszó férfiúra bízta Károly király.

Csák Máté hatalma nem rendült meg teljesen. Befolyása az igaz Nógrádra, Turóczra és Zólyomra csorbát szenvedett, s ezért pusztitá e vidékeket: de a távolabbi Mátyusföldön mintha meg sem érezték volna a rozgonyi szerencsétlen napot. Hogy mégis kiköszörülje e csorbát és, ha lehet, visszahóditsa a szerencsét fegyvereinek, sietett megtorolni szövetségesei kárvallását, és becsapott a Szepességbe. De Drugeth Fülöp, immár Szepes- és Abauj-vármegyék ispánja, bátran eléje állott és megmérkőzött vele; hanem végre is engedni kényszerült. Csakis Thököly Miklós önfeláldozása és Éles János, ki neki saját kitartóbb lovát engedte át, mentette meg az elfogatás veszélyétől a leendő nádort. Csák Máté aztán nagy pusztitást és zsákmányolást követett el a Szepességben; Szepest fölégette, de Szepesvárt elfoglalni nem tudta.

A kölcsönös surlódások és kártevések azonban még éveken át eltartottak. Károly király ily portyázásoknál, mert hisz többnek nem vehetők, szeretett részes lenni, noha nem ritkán veszélyeztette életét, minthogy sokan voltak az ellenfél táborában, kik föladatokul tűzték őt megejteni. Igy egy bizonyos Péterfia Pál kétszernél többször lopódzott közelébe, hogy életét orvul kioltsa. A király, miután hozzá fére, elvette jószágait és siráki várnagyának adta, mert ennek jószágában sok kárt tett a nevezett Pál.

De nem a boszúállás és halálos elkeserités, hanem a békités, kiengesztelés és kiegyenlités volt mindig a bölcs magyar politika. Rozgonyi győzelme után Károly király is az ország éjszaki részében tartózkodott szinte őszig, hogy azt pacifikálja. Büntetett, jutalmazott és a megtérőknek kegyelmet osztogatott, melyet a hűtleneket ért vereség után többen elfogadtak, visszatérvén a szent korona hűségére. Azután pedig visszaküldötte a főpapokat, az esztergomi érseket, a váradi, veszprémi, erdélyi és győri püspököket, kiket egy év mulva is még Gönczön találunk a békeszerzés áldásos művével elfoglalva. Nincs kétség benne, hogy Domokos fia Dancs, az „aranyos vitéz,” az Amadéfiak és csatlósaik meghódolása az ő buzgó fáradozásul jutalma. Károly király nem zárta ki kegyelméből az Amadéfiak szolgáit sem, noha javaikat, például Tarkőt és Veres-Almást, Rikalf mesternek már elajándékozta, de azzal a föltétellel, hogy, ha a jószágaiktól megfosztottak megtérnének hűtlenségökből, javaikat visszakapják, Rikalf mester pedig másunnan nyerne kárpótlást. Valamint hogy a Konrádfi testvéreknek csakugyan megbocsájtotta az ellene elkövetett vétségeiket, és már elajándékozott javaikat visszaadni rendelte.

Mások ellenben, mint Zách Feliczián, Györk fia Miklós (Csák) és Csobánka (Aba) nem akartak meghódolni, jóllehet a király felszólította őket kegyeit ajánlván. Az ilyenekkel higgadtan, törvényesen, de gyökeresen elbántak aztán az országbirók, kik az egész Anjou-korszak alatt kiválóan jeles férfiak valának. Eljárásuk, hogy egy történeti, ezen időbeli példában megmutassam, a következő vala. Az Uzdi testvérek, kik a dolgok új fordulatával megbékülni nem akartak, a király, az országos biróságok tekintélyét elismerni vonakodtak, némely királypárti szomszédaik birtokát menő engesztelhetetlenségből elhamvasztották, elpusztították, mely alkalommal öt embert meggyilkoltak. E hatalmaskodás miatt a kárvallottak panaszra mentek Lampert országbiróhoz. Az országbiró az alpereseket törvénybe idézte, és mert sem meg nem jelentek, sem senkit, a ki helyettök a törvény előtt megfelelt volna, nem küldtek, idézéseit másfél éven át még ötször ismételte, a makacs távolmaradókat mindannyiszor a törvényes birságban, vagy mint akkor hítták: követségben, három-három márkában, a mi akkor 120–150 hold földnek értéke volt, elmarasztalván. A hatodik eredménytelen megidézés után elküldötte az országbiró végrehajtóját, vagy mint akkor hítták: a királyi embert, ki valamely konvent bizonysága mellett a fölperest Uzdba beigtassa, tizenöt napig a helyszinén maradjon, az esedékessé vált birságokat beszedje és az alpereseket újra megidézze, hogy a per főtárgyára nézve feleljenek. Azonban az Uzdiak igen barátságtalanul fogadták a küldötteket. A királyi embert és a konvent bizonyságát elfogták, gyalázatos szavakkal illették, rövid fogság után mégis szabadon bocsájtották. Ellenben a felperes megbizottját, ki a beigtatásra oda jött, levetkeztették és halálra verték. Hogy sem a birságot meg nem fizették, sem az újonnan kitűzött határnapra meg nem jelentek: magától értetik. Hanem e „lázadók” ellen, hogy velök végezzen, már most meghagyta az országbiró: Minthogy hozzájok férkőzni veszedelemmel jár, három, azon vidéki sokadalmon hirdessék ki a megidézést, hogy a nevezett lázadó Uzdiak két hét alatt a rájok rótt birságokat megfizessék, fölszaporodott hatalmaskodásaikért pedig a királyi fölség törvényszéke előtt megjelenjenek, mert gonoszságaiknak tovább büntetlenül nem örvendenek. A konvent teljesitette az országbiró parancsát és tovább az ügyről nem hallunk semmit. De biztosra vehetjük, hogy valamint az Uzdiak e végső, mert hetedik idézésre meg nem jelentek, ugy az országbiró fej- és jószágvesztésre itélte őket. Hogy fejöket mentsék, talán elmenekültek; javaik pedig két harmadában az országbirónak, egy harmadában a felperesnek jutottak. Nagy sokára, de nem ritkán történt, hogy az elzüllöttek feleségei vagy nővérei hozományok vagy leánynegyedi illetményök jussán előállottak még követeléseikkel, melyeket rendesen tekintetbe is vettek.[1]

Ez volt az engesztelhetetlenek sora; ámbár nem ritkán nehéz volt a békülékenyeknek is lelkök jobb meggyőződését követniök, vagyis azoknak, kik Csák Máténak – mint mondani szokás – torkában feküttek, megtérniök, kiken Máté könnyü szerrel megboszúlhatta magát, ha az engedelmességet fölmondották neki; mert az ellene elkövetett hűtlenséget ő, ki hű nem volt soha senki iránt, kegyetlenül megboszúlta. Például legyen fölhozva, hogy egy Bogod nevű nemest, kit arról vádoltak, hogy a szent koronához és a királyhoz szít, Máté fogságra vettette és megvakittatta. Az Ákos nemzetbeli Benedeknek, a Csetnekiek és Bebekek ősének, fiai is Gömörmegyében az Erdőháton fekvő birtokaikban megosztozván, azon záradékkal végzék osztályos levelöket, hogy ha testvérök János Máté fogságából „ép testtel” szabadulna meg, egy osztályrész őt is illesse. Egyébiránt még lesz alkalmunk Máté úr kegyetlenségeiről egyet-mást elmondanunk.

Azonban igazságtalanok volnánk, ha Csák Mátéra háritanánk minden kegyetlenséget. Károly hivei se voltak különbek a „lázadókkal szemben.” Nem is említve javaik elkobzását, melyet a törvénynyel menthettek, nem egy embertelenséget követtek el. András, a nógrádi Pagyi Endre unokája, testvérei s egyéb rokonai nevében, kikről tudjuk, hogy Csák Máté táborában vitézkedtek, még harmincz esztendő mulva is keservesen tiltakozik, hogy – az akkor már néhai – Széchényi Tamás erdélyi vajda minden jószágát lefoglalta s ezen felül mindenökből kifosztott atyjafiait és rokonait, szám szerint tizenegyet, agyonkínoztatta, halálra éheztette, ő neki is szemeit kiszuratta s egyik kezét megcsonkíttatta. Kárát a nyomorult ötezer márkára becsülte.

Ez idegrázó kegyetlenségek után mintha jól esnék egy szolgának gazdája iránti hűségét följegyeznünk, ha ugyan ez is embertelenséggel megtoldva nem volna. Henrik mester, a Berzeviczyek egyik ősének fia, Kakas, Rikalf és János mesterek mátépárti testvére, a rozgonyi csata után Toboly és Sáros váraknak – úgy látszik – porkolábja,[2] ezen várak bevételekor fogságba került. Volt azonban egy József nevű hű szolgája; ki titkon megszabaditotta urát ugy, hogy föláldozta magát érette, helyébe ült fogolynak, a miért mindkét kezén megcsonkitották. Utóbb szabadon bocsájtatván, gazdájától és ennek testvéreitől egy falut kapott a Szepességben, mint szánakozva mondák, „vérdijul.”

A szepesiek nem csekély érdemét a rozgonyi győzelem kivívása körül Károly király szabadalmaik megerősitésével jutalmazta olyképpen, hogy a szepesi összes szászok évi adóul 1400 márkánál többet fizetni, a Szepesség határain túl katonáskodni ne tartozzanak, míg itéletet fölöttük csak saját helyi hatóságaik mondhatnak. Viszont a szepesiek prépostságuk templomában nagy fali festménynyel, mely középkori festészetünk egyik legérdekesebb emléke, örökitették meg Károly király győzelmét.

*

A rozgonyi mérkőzést egy-két évig, szinte 1316-ig aránylagos nyugalom követte.

Az Amadéfiak le voltak verve, megfélemlitve és vezetők nélkül, a hogy maradtak, örülniök kellett a kiméletes elbánásnak, melyben részesültek. A Németujváriak, mióta Henrik bán meghalt, a „nagyságos ifjú” Miklós a tárnoki méltóságot, János a lovászmesterit elnyerte, Miklóst pedig Károly király közbenjárására a pápa a győri püspöki széken megerősitette, békén nézték, hogy a gyűlölt Csákot elpaskolják. Szlavóniában az új bán, Baboneg fia István és két öcscse törekedtek föntartani a rendet. László erdélyi vajda is híven tartott a kötéshez, mely alatt a királylyal kiegyezett, míg a többi „hűséges és kedvelt” főurakat bőséges kegyelmekkel és adományokkal iparkodott a király jó hangulatban tartani. Csák Máté is, mióta a királyiak éreztették vele félelmes erejöket, nem nézhette le a szokott kicsinyléssel az ifjú királyt; viszont ezt is hasonló érzelmek tölthették el. Ha apróbb, nagyobb portyázásokról hallunk is a következő években, ezek inkább a szomszédos villongások, ingerkedések, rablások sorába esnek; a zöm megvonult várai, árkai és palánkjai mögött, farkasszemet nézett egymással, de nem tartotta eszélyesnek elhatározó támadást intézni. Mert ha nem kis koczkázat leendett Mátét odujában, a tulajdonképeni Mátyusföldön megtámadni, Máté annál kevésbbé tarthatta tanácsosnak keztyűt dobni immár a nemzetnek, mely királya mögé mind sűrűbb tömegekben sorakozott.

E tartózkodás nem tetszhetett, nem is tetszett, kivált azon főpapoknak, kik – mint az esztergomi érsek és nyitrai püspök – nemcsak felbecsűlhetetlen kárt szenvedtek, de nagyrészt jövedelmeik élvezetétől is elestek. Találkoztak efféle mátyusföldi más birtokosok is számosan. Nem tetszett ez azon főuraknak sem, kik eddigi fáradtságaik jutalmát csak csekély részben nyerhették, „noha többet érdemlettek,” mint a királyi adományos levelekben írva találjuk, és e többet az elnyerendő főkonczból, Máté nagyterjedelmű birtokaiból várták. Ez uralkodó hangulat alakot nyert a föliratban, melyet a Budán összeült püspöki kar a pápához intézett, és melyben a főpapok panaszosan előadják, hogy Tamás esztergomi érsek mennyit szenvedett, a miért minden tehetségével Károly király javát és dicsőségét iparkodott előmozdítani. Trencsényi Máté, a király „vetélytársa”, az esztergomi egyház javait elpusztította vagy lefoglalta. Kérik tehát ő szentségét, ejtse módját a kárpótlásnak, nevezetesen írjon Károly királynak, hogy annak idején a mondott zsarnok javaiból igyekezzék kielégíteni az érseket. Károly király már e hír hallatára, hogy az elégületlenséget elfojtsa, hizelgő kifejezésekkel erősíté meg Tamás érseket Rozsnyó-Bánya birtokában, később pedig Komárom várát és megyéjét, minden hozzá tartozó jogokkal, az érsekségnek adta, noha akkor Komárom Csák Máté teljes birtokában vala; utóbb még Tamás érsek személyére is, a szenvedett károk pótlásául jelentékeny adományokat tett; de Máté ellen semminemü elhatározó lépést nem koczkáztatott.

Ez volt az engesztelhetetlenek sora; ámbár nem ritkán nehéz volt a békülékenyeknek is lelkök jobb meggyőződését követniök,Ez óvatosság okát a föntebbieken kivül, külföldi eseményekben is kereshetjük. Luxemburgi VII. Henrik római király 1313 augusztus 24-én elhunyván, királyi székére legelőbb fia, János cseh király vágyódott; de miután jóakarói belátták, hogy nagyon ifjú koránál fogva czélját János el nem érheti, nehogy Habsburgivadék kerüljön Németország fölé, Lajos bajor herczeget jelölték királylyá. Pedig Frigyes osztrák herczeg, I. Albert király fia, szintén egész lélekkel vágyódott e kitüntetés után. Kortársai „Szép”-nek nevezték el, nyilván mert más felötlő jó tulajdonságot nem födöztek föl benne, míg a szépség bibliai ismert jelzője, az üresség és hiúság, nagyon ráillett. Miután Frigyesnek gyalázatos vesztegetéssel sikerült két-három választó fejedelmet megnyernie, a Habsburgok Bécsben, 1314 júliusban nagy családi gyűlést tartottak, melyhez Károly királyunkat is meghítták. A Habsburgok eszökbe tartották, hogy mikor atyjok, I. Albert, hasonló tervet koholt, szintén meghítta III. Endre királyunkat tanácsadónak, segítőnek, és hogy akkor a magyarok segítsége mekkorát lendített azon, hogy Albert czélját elérte.

I. Károly magyar királylyal is előzetes egyességre jutott Szép-Frigyes, melyben hivatkozással a régi barátságra és atyafiságra, eskü gyanánt megigérte, hogy az osztrák herczegeket segiteni fogja minden ember fia ellen, és hogy, ha szövetkeznék valakivel, a herczegeket kivenné minden ellenségeskedésből. Mint az egyezmény rövid szövege is mutatja, az csak praeliminare volt, melyben a gondos hivatkozás az atyafiságra és régi barátságra elfödött valamely teljesitendő viszont-föltételt, és ennek teljesitésétől függött az egyezmény végérvényes ratificatiója, midőn az igéret esküvel is megerősíttetett volna.

Alig szenved kétséget, hogy Károly király ellenkövetelésül Pozsony város és megye visszaadását hangoztatta, melyeket – mint tudjuk – Ágnes királyné özvegyi jusson elfoglalva tartott. Frigyes herczeg valószinüleg nem nézte az árt túlzottnak, de aligha volt vele egy véleményen a család, legkevésbbé Ágnes özvegy magyar királyné, s ennélfogva nem hallunk semmit, hogy Károly Szép-Frigyest törekvéseiben segitette volna. Pótolták őt Csák Mátéval, kivel a Habsburgok régóta jó viszonyt folytattak. Csák Máté igen alkalmasnak mutatkozott e szövetségre; először, mert Cseh-, illetve Morvaország határán terült el birtoka, tehát az elsőrendű ellenfél szomszédságában; másodszor, mert nem sokat követelt támogatásaért, – csak annyit, hogy a Habsburgok családi összeköttetésbe lépjenek vele. Erre hogy a Habsburgok ráállottak, tudjuk; de azt nem tudjuk: Máté fiának, leányának kellett volna-e a Habsburg házból vagy házba nősülnie vagy férjhez mennie? Csák Máté már adót is vetett ki e házasság költségeinek födözésére.

Máté tehát 1315-ben betört Morvába, ott a kisebb várakat elfoglalta és rendszeres hadat járt. Ezen morva-csehországi hadjárat nem dicstelen hadi tény volt, és méltó arra, hogy a magyar történelem is foglalkozzék vele, valamint a cseh és morva történeti művekben kezdettől fogva külön szakaszt szenteltek neki.

E szerint János cseh király nem tűrhetvén tovább a vakmerőséget és erőszakoskodást, melylyel Trencsényi Csák Máté, „a gonoszság taplója”, Morvaországot fosztogatta, lakosait rabságra hurczolta, elhatározta megfenyítését. Összegyűjte tehát nagy sereget külföldi és belföldi harczosokból. Amazok ezerötszázan valának, valamennyien sváb módra felszerelt, azaz tetőtől talpig vasba öltözött sisakos vitézek; ezek „megszámlálhatatlan,” több ezerre menő, pánczéllal, vérttel, vaskalappal, sisakkal, lándzsával, nyárssal, íjjal és gerelylyel, ki így, ki amúgy vegyesen fölfegyverkezett nép. Együtt levén a sereg, János király 1315 május 21-én Prágából elindult és Magyarország felé vette útját. Mihelyt belépett Morvaországba, az ez országot széltében, hosszában dúló magyarok, jöttének hirét vevén, kezdettek visszavonulni, és kisebb erősségeket is, melyeket a cseh határon és Morvaországban elfoglaltak, de a melyekben immár nem hitték, hogy a cseh király ellen föntarthatják magokat, felgyújtván, önként elhagyták, hogy „a trencsényi gróf” vezérlete alatt összepontositsák erejöket. A cseh királyi sereg pedig, nagyobb ellenkezésre nem találva, haladt előre. A Morva folyó egyik szigetén fekvő, Veszeli várhoz érkezék, és azt, lajtorjákat támasztván falaihoz, az első rohamra megvette. Aztán átment a Morva folyón és Holics vára előtt, melyet akkor Fehér-Egyháznak, latinul Albának neveztek, elhelyezkedett. Holics vára, noha Magyarország határán belül fekütt, még nem sokkal előbb a cseh királyokhoz tartozott, a mennyiben tudniillik a csehek azt Magyarországtól jogtalanul elfoglalták; Csák Máté azonban visszafoglalta és hatalmában megtartotta. Holicsot megint elfoglalni tűzte ki most a cseh király hadjárata egyik czéljául. Körülzáratta tehát seregével, és már hosszasabban ostromlá, midőn Csák Máté egybesereglett hadaival segitségére jött, hogy az ostrom alól fölmentse. Máté serege könnyü lovasokból állott, kik íjjal, nyillal, lándsával és pajzszsal levén fölfegyverkezve, „magyar nyelven hatalmas zajt csapva,” nagyhangú riogatással, szilaj támadással vitézül rá ütöttek a csehekre, és „akár a havat vagy a port,” úgy szórták rájok nyilaikat, hogy ezek megrémülvén, hátat forditottak és futásban kerestek menedéket. Nagy fáradtságába került Lipa Henriknek, a csehek fővezérének, futó seregét megállitani, és „szóval, veréssel” visszaterelni, nehogy a királyi zászló, melyet a csatamezőn nehány német oltalmazott, a magyarok kezébe kerüljön. A csehek ugyan azzal mentegették csúfos futásokat, hogy a magyarok valamilyen veszedelmesnek képzelt cselvetésétől szeppentek meg, és azzal szépitették kudarczokat, hogy, miután ismét összeverődtek, a németekkel együtt az ellenség hadoszlopait „mint pókhálót” úgy verték szét, meg hogy nekik egynél több halottjok nem volt, míg a magyarok közül ide s tova, az erdőkben és mezőségen százötvenen vesztek el, és hogy ekképpen a győzelem pálmája mégis Csehország vitézeinek jutott. De a hadjárat eredménye nem felel meg e nagyhangú tudósitásoknak. Mert elvégre „minthogy a cseh király seregével Magyarországba mélyebben be nem hatolhatott, a sűrű és sötét erdők és bizonytalan utak miatt élelmet innét nem szerezhetett, de szerezni nem is merészelt, hanem mindent, a mire a seregnek szüksége volt, nagy fáradtsággal Brünnből kellett hozni;” minthogy továbbá Károly, a magyar király, Csehország királyának, mint igérte volt, más oldalról segitséget nem hozott, a cseh király és főurai kénytelenek voltak barátságos egyességre lépni Csák Mátéval, s aztán haza térni. Ennek folytán mindkét részről, a cseh király és a „trencsényi gróf” részéről tudniillik, nyolcz-nyolcz békebírót választottak, kik az egyenetlenség okairól tanakodjanak. A cseh király pedig Holics ostromát abba hagyván, junius 25-én Brünnbe érkezett.

Kiemelendő e hadjáratban Holics védőinek ügyessége és kitartása, melyen megtört a cseh fegyverek szerencséje. Miután a cseh sereg hasztalan intézett ismételt rohamot a várfalak ellen, titkos aknákkal akarta aláásni azokat, de az őrség ellenaknákat készitett, és a beléjök vezetett vizbe fullasztotta az ellenséges munkásokat. És így e „szégyenletes” hadjárat kevesebb dicsőséget és hasznot hajtott a cseh királynak, mint remélhette.

A mit a cseh koríró emlit, hogy a magyar király, noha igérte, segitséget nem hozott János cseh királynak: erre nézve a tudósitások elégtelensége miatt fölvilágositással nem szolgálhatunk. Lehet, hogy Szép-Frigyes kellő kárpótlás mellett annyit kivitt Károly királyunknál, hogy, míg Máté a cseh király ellen küzd, addig a magyar király hadai őt hát mögől meg ne támadják. Másrészt azonban alig szenved kétséget, hogy Visegrád visszavétele ez időbe esett, minthogy Károly király a következő évben már Magasvárt keltez. Visegrád elfoglalását a király egyik legkedveltebb hivének, Szécsényi Tamásnak, akkor még csak Arad, Bács és Szerém vármegyék ispánjának, Hasznos és Solymos várak nagyjának tudta be érdemül, ki azt addig tartotta ostromzár alatt, míg megadta magát.

Érdekes függeléke a cseh hadjárat leirásának azon huszonöt leoninus vers, melyekben Péter königsaali apát és koríró a magyarok hadviselését elbeszéli. Biztos tudomás és mások sokszoros elbeszélése után állithatja, úgymond, hogy a magyar nép nem használja a németeknél szokásos vaslemezekből készült fegyverzetet, hanem hadba vagy párbajra indulván, bőrből készült szoros, testhez álló zekét (tunica) ölt, és gondoskodik, hogy kitartó és gyors lábu lóra tegyen szert. A magyar ügyes íjász; nyila, midőn csak úgy repül a csatatéren, nem csekély sebeket okoz. Nyugodtan állva, nem akar harczolni; hanem vagy űz valakit, vagy maga fut meg, és így kerüli a sváb szabályok szerinti kemény dulakodást. Ellenben a nyilvetésre fekteti fő gondját. Gyorsan fesziti íjját, melyről előre, hátra, minden oldalra biztosan löki nyilát. Ez – úgy tetszik – hihetetlenül hangzott, a miért a koríró hozzá teszi: „higyétek el ezt nekem, Péter apátnak,” mintha mondaná: „szavamra mondom, hogy úgy van, amint állitom,” és folytatja: Nem ismernek kiméletet a magyarok; a ki nem akar meghalni, kerülje őket. A magyar népek szalonnával és hússal (?) kenik be magokat (hihetőleg, hogy ki ne cserepesedjék arczok), és rövid „mentéket” viselnek. Gerelyeik (iaculis) is vajmi kegyetlenek. Sem szóval, sem irásban elmondani nem lehet, – úgymond – mennyit szenvedett Morvaország a magyarok hadától.[3]

[1] L. „Bogár István és Bogárfia Márton” czimü értekezésemet. (Századok, 1890. 222.)

[2] A porkoláb szó a Burggrafból alakult, épp ugy, mint Markgrafból a markoláb.