Száz magyar falu könyvesháza - képek, Magyaregregy összefoglaló

A Keleti-Mecsek erdőrengetegében emberi települések viszonylag későn, akkor is hosszú szünetekkel jöttek létre. A Magyaregregyi-patak völgyében az első erre utaló nyomok a római kor végén, az időszámítás utáni III. században keletkeztek, Márévár helyén egy őrtorony, a várhoz tartozó monostor helyén pedig valószínűleg egy villa állt. A rómaiak számára az észak–déli irányú völgy útvonalként lehetett fontos.

E korszak lezárulását követően csaknem egy egész évezred telt el az újabb települések megjelenéséig. A magyar honfoglalást követően még évszázadok múlnak el, amíg újabbak jönnek létre a völgyben. Teljes körű régészeti feltárások hiányában ezek kialakulását pontosan megállapítani nem lehet. A régészeti leletek és az írásos dokumentumok azonban egyértelművé teszik, hogy Márévár a hozzá tartozó monostorral és a vár lábánál fekvő Máré faluval az Árpád-kor legvégén már létezett. Innen datálható az erődítmény első, gótikus stílusú építési periódusa.

Amikor a vár okleveles forrásban feltűnik, királyi birtok, amit Károly király 1326-ban adományoz Bogár Istvánnak és testvérének. Története ettől kezdődően követhető, bár nem mentes bizonytalansági tényezőktől. Ismerjük további tulajdonosait: a Becsei, a Bátmonostori és a Várdai családot, valamint 1526 utáni bitorlóját, Bakics Pál emberét, Nagy Zsigmondot. Az 1970 körül a vár ásatását végző régész állásfoglalását az okleveles források cáfolják. A török uralom alatti Szerbiából Magyarországra szökött, és itt jelentős szerepet vitt Bakics Pál a várat ugyan elfoglalta, az azonban nem képezte tulajdonát.

Nem lehet a vár reneszánsz építési ciklusát sem, az előbbiekből adódóan, Bakics Pál személyéhez és az 1526 utáni interregnumhoz kötni. Sokkal inkább az 1470-től birtokos Várdai családhoz, közülük is Várdai Ferenc gyulafehérvári püspökhöz, a család fejéhez, aki az ország egyik legjelentősebb reneszánsz építtetője volt. Ez az építési ciklus valószínűleg a XVI. század első évtizedeire, mindenképpen 1526 előttre esik.

Elfogadhatatlan a harmadik építési ciklusnak Szigetvár rác védőihez történő kapcsolása is. Az írott források szerint azok Márévárban ugyanis nem telepedtek meg. Az újabb átépítőket a török uralmat szolgáló rác megszállókban kell keresni.

A vár rommá válásának körülményei ismeretlenek.

Magyaregregy mai határában, illetőleg részben azon kívül, a közvetlen környéken 16 falu jött létre a középkor folyamán. Ezek egy része a török hódoltság alatt, másik része még a középkorban kiürült, elpusztult. A viszszafoglaló háborúk után egyedül Egregy falu éledt újjá. Máré falu a vár sorsában osztozhatott.

Az újrakezdés Egregyen is zökkenőkkel teli. A felszabadító háborúk után néhány évig lakatlan, 1695-ben azonban már nem. 1704-ben az úgynevezett „rácdúlásnak” esik áldozatul. A falunak mind az öt házát felégették, az újonnan érkezett telepest meggyilkolták, az állatokat elhajtották.

A hagyomány szerint a régi település a jelenlegitől néhány száz méterrel nyugatra a hegyoldalon feküdt. A keresztény hadak járása után a lakatlan falu birtokosa az udvari kamara. 1695-ben, mint lakott helyé, a pécsi püspök, akinek birtokjogát Lipót császár 1703-ban elismerte. Az egyházi birtokok 1733-ban történt részletes leírásakor feltűnő, hogy a falu, annak ellenére, hogy nem rendelkezik telepítési lehetőséggel, további betelepülőket fogad be.

A püspöki uradalom majorsági gazdálkodást nem, csak erdőgazdálkodást folytatott. Fakitermelésre azonban csak a XIX. században került sor. Az úrbéri szolgáltatásokat az általában szokásban volt módon teljesítették.

A használati tárgyak nagy részét a lakosság maga állította elő. Az ipari tevékenységet a XVIII. században csaknem kizárólagosan a helyi igényeket kielégítő malmok jelentik. A XIX. század fordulóján kezdik a falu határában lévő három szénlelőhelyet kiaknázni, meglehetősen kezdetleges módon. A kitermelésre vonatkozó kísérletek a XX. század közepéig tartanak, ezek azonban a csekély szénelőfordulás és a kedvezőtlen szállítási körülmények között a szászvári és a komlói szénhez hasonló minősége ellenére sikertelennek bizonyultak.

Az úrbériség felszámolására a község 1857-ben indított pert, amely csak 1881-ben zárult ítélettel. A 47 1/8 telket 129 egykori jobbágy, 54 zsellér, a pap, a tanító és a község kapta tulajdonul.

A helyi polgári közigazgatás legmarkánsabb tevékenysége a körjegyzői székhely megszerzése körül folyt, amelyet mintegy három évtizedes időtartamig birtokolt. További jelentős feladatot a kommunális kérdések – út, vasút, posta, távbeszélő, kereskedelem, vásártartási jog megszerzése, a bányászati és a vadászati, italmérési jog bérbeadása, iskolaügy és az egészségügy megoldása – jelentettek.

A szociális problémák gyökerét egy 1938-ban végrehajtott vizsgálat a kevés művelhető földben jelölte meg. A földművelők nagy része törpebirtokos. Középbirtokosok alig találhatók közöttük. A község határa nehezen művelhető meredek hegyoldal. Az itt termelt javak alig fedezik a helyi szükségletet, értékesítésre szinte semmi sem marad. Az állattenyésztést is kezdetlegesnek ítélik. Az önálló keresettel rendelkező lakosság 21 százaléka bányász, 13 százaléka kisiparos, 3 százaléka kereskedő. A megélhetés kiegészítéséül a földdel rendelkezők is végeznek erdei munkát.

A második világháború alatt a község, illetve az egész völgy nem esett frontvonalba, a szovjet megszállás viszonylag nyugodtabban, bár nem atrocitások nélkül zajlott. A német lakosság szovjet munkatáborokba történő elhurcolását a körjegyző markáns, a német nemzetiségűeknek Németországba történő kitelepítését a falu lakosságának egységes fellépése megakadályozta. A földreform, illetve a kitelepítések alkalmával vagyonelkobzást szenvedett néhány környékbeli német családot a falu befogadott.

A totális hatalom a tanácsi, a párt, a hazafias népfront szervezeti kiépülésében, a kötelező terménybeszolgáltatás, az adóztatás, a kulákzaklatás, az államosítás, a termelőszövetkezeti mozgalom erőltetésében nyilvánult meg, némi visszafogottsággal. A lakosság bizonyos értelemben ugyanis „kézben” tudta tartani a nagyrészt helyi származású vezetőket.

1956 októberében a faluban fegyveres nemzetőrség alakult, a rend fenntartása, Budapest élelmiszerrel való ellátása volt az elsődleges céljuk. A szovjet beavatkozás után a „Mecseki láthatatlanok” fegyveres csoportja telepedett meg a várban, akiket aztán a Komlót megszálló szovjet és magyar karhatalmista alakulat részben szétkergette, két felkelőt pedig a helyszínen kivégzett.

A politikai rendszerváltás érdekessége Magyaregregyen, hogy az országgyűlési választásokon pártokra is szavaznak, a helyi önkormányzati választáson azonban csak független jelölt ért el sikereket.

A falu népességének törzse a hódoltság idejéből származik. Gyanítani lehet, bizonyítani azonban nem a lakosság töredékének középkori kontinuitását.

A népesség száma 1960-ig fokozatosan növekvő, azt követően csökkenés észlelhető.

A kulturális viszonyokat a szomszédos Kárászhoz, a riválishoz fűződő kapcsolat jellemzi. Római katolikus templom és plébánia, hosszú ideig iskola is csak ott volt. Magyaregregy keserves harcot folytatott az iskolai önállóságért, majd a búcsújáró helyül szolgáló Szentkút-kápolna megépítésével az egyházi függetlenségért.

Márévár és Magyaregregy tája, az itt élők témát szolgáltattak a szépirodalomnak is. Náray Antal, Baksay Sándor, Kulcsár József, Gárdonyi Géza, Kodolányi János, Dénes Gizella merített ebből a környezetből.

A falu viszonylagos zártsága következtében megőrizte tárgyi és szellemi hagyományait. A tárgyi néprajz kutatómunkája máig várat magára, de tudott, hogy a mező- és erdőgazdálkodás mellett a lakosság kisegítő tevékenységként népi kézművességet is folytatott.