Száz magyar falu könyvesháza - képek, Drégelypalánk, Századok urainak kezében

Drégely nevét 1274-ben említik először okleveleink, mint Hont várának egyik volt birtokát. Név szerint ismert első ura, Szécsényi Mátyás fia, Morouth Dragul a földet királyi adományként kapta a XIII. század második felében (Györffy György szerint 1272 előtt). Tőle a birtokot IV. László király elkobozta, mivel a lázongó kunokhoz pártolva a király ellen támadt.

1274-ben a király híveinek, a Hont-Paznan nemzetség Bozóky ágából származó Hont fiainak, Dersnek és Demeternek adományozta a különböző hadjáratokban teljesített szolgálataikért.

A Hont-Paznan nemzetség ősei, Hont és Paznan lovag a X. század végén álltak Géza fejedelem szolgálatába. A krónikák erről így emlékeztek meg: „ezután jött Hont és Paznan, két testvér, svábföldi eredetű páncélos vitéz, ezek ugyanis Magyarországon átutazva a tengeren túlra igyekeztek, de Géza vezér által feltartva utóbb Szent István királyt a Garam vizében karddal övezték német módra”.

A Koppány elleni hadjáratban szerzett érdemeikért nagy birtokokat kaptak Géza fejedelemtől és Szent Istvántól. István a királyi fővárossal, Esztergommal szemben fekvő területet egyik legmegbízhatóbb hívére, Hontra bízta, aki a róla elnevezett Hont megye első ispánja lett. A krónikák a Hont-Paznan nemzetség históriájában kiemelték a magyarokkal való összeolvadásban a házasság szerepét. A nemzetségből származó Lampert ispán 1090 körül az Árpád házból való Zsófia hercegnőt vette feleségül.

A XIII. századra a kiterebélyesedett nemzetség tizenkét ágra szakadt, és egész Északnyugat- Magyarországon elterjedt. Birtokaik hat megyében feküdtek (Hont, Pozsony, Nyitra, Borsod, Trencsén, Bihar). A Drégely további sorsát meghatározó Bozóky ágé Hont vármegyében, Bozók tájékán.

Az ág alapítói a XIII. század elején élt két testvér, Lampert és I. Hont. Leszármazóik két alágat alkottak, amelynek tagjai 1266 után a hiányos birtokelosztás miatt egymással halálos ellenségeskedésben éltek. 1270 körül a két alág feje, II. Hont és I. Ders megosztozkodtak birtokaikon, s ennek során Litva I. Dersnek jutott. II. Hont fiai ezt igazságtalannak tartották, és 1276 előtt elfoglalták Litva várát, nagybátyjukat családjával fogságba ejtették, elvették jogbiztosító okleveleit, háromezer márka kárt okoztak neki. Tettükért IV. László király jószágvesztésre ítélte őket, és birtokaikat I. Dersnek adományozta. Az ítéletet azonban nem hajtották végre, II. Ders és I. Demeter megmaradt Litva birtokában.

1274–1285 között felépítették Drégely várát, majd 1285-ben megosztoztak birtokaikon. Drégely vára a két, Drégely nevű faluval, Bernece, Csalomja, Hont, Hrussó, Jablonc, Podluzsán, Teszér és Vece birtokával Demeteré lett. Györffy György hamisnak tekinti az 1285. évi birtokfelosztó oklevelet, mivel szerinte az „adott időben Drégelyen még nem volt vár, a falu még nem kettőződött meg, és nem a mondott birtokosok kezén volt”. Az erősség felépültével a település Drégely várának tartozékai közé tartozott, „ népe pénzt, terményt és munkát adott a vár és a benne élők szükségleteinek fedezésére”.

Egy 1284. évi oklevélből tudjuk, hogy Byter ispán, a Balassák őse tiltakozik Dobak fia Demeter és társai Drégely (Dragul) tulajdonába iktatása ellen, lévén ő a jogos zálogbirtokosa. Hont fia Demeter ismételten neki zálogosította el Drégely falut huszonöt márkáért. Hont fia Demeter földjén tehát az 1274 és 1284 között eltelt tíz év alatt szerveződhetett településsé Drégely. Mint arról egy másik, 1288. évi oklevélből értesülünk, birtokáért Hont fiai Ders és Demeter hosszabb ideje perben állottak Dobak fia Demeter és társaival. 1288-ban IV. László király Drégelyt a Dobak nemzetség tagjainak ítélte. Hont fia Demeter családjával elköltözött a faluból, amely ekkor két üres telek kivételével lakott volt.

Drégely erősségét a történeti irodalom által a magyar várépítés fénykorának tartott hosszú XIII. század idején – a korszak kezdete a XII. század utolsó harmadára, vége az 1320-as évekre tehető –, 1275 és 1285 között emelte a Hontpázmány nem Bozóky ága.

A tatárjárás által az országra zúdított pusztulás gyorsította fel a XII. század utolsó harmadától megindult folyamatot, amelynek során a megerősödött világi birtokosréteg hatalmának biztosítására és kifejezésére várakat emelt. Hatalmi bázis és értékőrző szerepük mellett katonai funkciójuk volt a meghatározó.

A vár, mint a középkori történelem egyik legfontosabb politikai intézménye, a vidék feletti uralmat a leglátványosabban testesítette meg, és a territoriális hatalom fenntartásának nélkülözhetetlen kelléke volt. Magyarországon birtoklása a XIII. század közepéig az uralkodó privilégiuma. A XIII. század közepétől kezdődött a magánvár-építkezések korszaka, magánvárak emelése eleinte csak királyi engedély birtokában volt lehetséges. A királyi hatalom hanyatlásával azonban, a XIII. század végére, a tartományurak egymással rivalizáló csoportjai között folyó harc színterévé váló, a szétesés szélén álló országban általánossá vált az engedély nélküli építés. Az 1298:10. tc. szerint le kellett bontani minden várat, amelyet 1270 után királyi engedély nélkül építettek, amelyekből a környéket pusztították vagy amelyek számításba jöhettek, hogy onnan a jövőben a környéket pusztítani fogják, azokat, amelyeknek nem voltak tartozékaik, s végül azokat, amelyek monostorok vagy templomok átépítésével jöttek létre.

Jó példája a folyamatnak Hont vára tartozékainak eladományozása, ennek végeredményeként a névadó Hont települést 1284-ben IV. László király Demeter ispánnak adományozta. Ezzel a honti ispánsági vár elvesztette jelentőségét, s helyébe lépett a megye déli részén Drégely és északi részén Litva vára.

A királyság azonban elvben sohasem mondott le a várak birtoklása fölötti ellenőrzés jogának gyakorlásáról. A királyi hatalom megszilárdulása idején a várépítés, a vár lebontása is szigorúan királyi engedélyhez volt kötve. Nagy Lajos király egyik személyesen meghozott ítéletének (1370) indoklásában kifejezetten a regáliák között szerepel: „Tudni való, hogy országunk lakosai várakat, vámokat és vásárokat csak királyi jóváhagyással és királyi oklevél alapján építhetnek, tarthatnak a kezükön, igazgathatnak, illetve birtokolhatnak.”

Az utolsó Árpádok idején a bárók hatalma rendkívüli mértékben megnőtt. A XIII. század utolsó évtizedeiben az ország területének jelentős része a királyi hatalomtól majdnem teljesen független tartományuraságokra bomlott szét. Uraik, az oligarchák, hadsereget tartottak fönn, birtokukon beszedték a királynak járó adókat, jobbágyaik felett bíráskodtak, hatalmaskodtak. Velük szemben a királyhű nemesség a megyékben szervezkedett, és a vagyonát féltő egyházzal együtt a központi hatalom megerősítésére törekedett.

III. András halála után a központi hatalom az ország középső vidékeire korlátozódott, az ország többi vidékén pedig egy-egy báró lett a tényleges úr. Közülük a legismertebb, Csák Máté Északnyugat-Magyarországon uralkodott nádori címmel, és a Vág menti Trencsén várából kormányozta tartományát. Északkelet-Magyarországon Aba Amadé nádor, a Tiszántúlon Borsa Kopasz nádor tartománya terült el. Erdély az 1290-es évek végétől Kán László vajda hatalma alatt állt. A Dunántúl legnagyobb része a Héder nembeli Kőszegiek fennhatósága alá került, Szlavóniát, Horvátországot és Dalmáciát a horvát Babonicsok és a Subicsok ellenőrizték.

A XIII. századra a jelentőségét elveszített királyi megye szerepét a korábbi megyeszervezettől függetlenül keletkező új várak vették át. Nemesek emelték őket nyugati mintára saját földjükön, amelyet vagy örököltek, vagy a királytól nyertek adományul, esetleg vásároltak.

A vár uradalmát urának különböző eredetű földjei, falvai és egyéb birtokai alkották, amelyek többnyire szétszórtan, nemegyszer két vagy több megye határában feküdtek.

A XIII. század közepétől kezdődően több száz magánvárat emeltek. A felbomló királyi hatalom helyébe lépő hatalmi szervezetek, „a tartományuraságok” mindenütt az új várak egész sorának megkaparintásával épültek ki. A századforduló oligarchái uralmuk legitimációját a királyi hatalom hajdani territoriális egységeitől: a megyés ispánságokból, a nádori, vajdai és báni méltóságból származtatták, bár hatalmuk várak birtoklására támaszkodott.

Csák Máté Hontban négy erősséget szerzett. Drégely vára 1308. évi adat szerint Máté kezén volt. Ekkor Péc nembeli Ivánka fia László személyében várnagyát említi oklevél. Máté egykori privigyei és drégelyi várnagya 1317 őszén már Károly oldalán vett részt Komárom vára ostromában. Ő maga mondta el Komárom vára alatt a királynak, hogy őt „Máté az uralkodó miatti hűségéért elfogta, bebörtönözte, gyalázatosan megkínoztatta, amelynek egy ujja esett áldozatul, majd bizonyos pénzösszeg lefizetése után a fogságból kiengedte”.

A vár a Hontpázmány nembeli Bozóky ág tagjaitól került Máté birtokába, éppen úgy, mint Litva (Csábrág). Erről egy 1318. évi oklevélből értesülünk. Hídvégen 1290-ben favár állt, amely a Balassáké volt. 1321-ben más erősségeikkel együtt, amelyeket Máté foglalt el, a Balassák Hídvéget is visszakapták Károly királytól.

Visket királyi adományként Máté távoli rokona, Csák nembeli Csák fia János nyerte el 1296-ban. A vár 1315-ben, és később is Máté tulajdonában említtetik.

Palojta váráról nem tudjuk, Máté megszerezte-e. 1306-ban szerviense, Bogár fia Márton az akkor Károlyhoz hűtlen Balassáktól mindenesetre elfoglalta.

A Bars megyei Hrussó várának Csák Máté általi birtoklásáról nincs adat, de sokatmondó az a hír, mely szerint Máté privigyei (és drégelyi) várnagya a Hrussóra való Péc nembeli László.

A királyi hatalom 1310 után meginduló restaurációja során Károly Róbert szétzúzta a tartományurak hatalmát.

Károly Róbert a tőlük visszavett erősségek java részét királyi tulajdonba vette, és hatalmának biztosítására kiépítette a királyi várak láncolatát. Sokat lebontatott, mintegy másfél százat királyi várként a maga és hívei rendelkezésében tartott meg, a többit eladományozta leghívebb támogatóinak. A hódítás következtében ellenőrzése alá jutottak a kormányzás tradicionális egységei, a megyék is, ispánjaikat a továbbiakban ő neveztette ki.

A helyzet Nagy Lajos király uralkodása alatt sem változott meg, 1382-ben, Lajos halálakor még százötven vár volt a királyság birtokában.

Az északnyugati megyékben, ahol Csák Máté tartománya feküdt, különösen szembeszökő volt a királyi hatalom túlsúlya. A XIV. század folyamán mindvégig az uralkodó kezében maradt Pozsony megye nyolc, Nyitra kilenc, Trencsén tizenhárom, Bars és Hont négy-négy vára, így ez ötmegyényi területen 38 királyi erősség volt, míg magánkézen mindössze hét (Szentgyörgy, Bazin, Cseklész, Galgóc, Temetvény, Surány, Lednice). Keletre innen az egykori zólyomi erdőispánság ugyancsak a királyé további kilenc várral, ahogy Hont megyében Drégely és Csábrág, Visk és Palojta (Hídvéget Károly király Csák Máté halála után visszajuttatta jogos tulajdonosaiknak, a Balassáknak).

Drégely okleveleinkben 1328-tól szerepel királyi tulajdonként, várnagya Hont megye ispánja valószínűleg a kezdetektől 1390-ig, amikor Zsigmond király a Tariaknak adományozta. Első, ismert várnagya a Péc nembeli Orros Miklós honti ispán volt, aki 1340-ig töltötte be a tisztséget. Őt 1340– 46 között az Anjouk lengyel származású udvari lovagja, Marócsuk ispán követte. Zsámboki (Gilétfi) Miklós nádor fia, Domokos 1350 és 1371 között várnagy Drégelyen.

1331-től a királyé a Hont megyei Salgó vára. Palojta az 1306-os ostroma idején pusztulhatott el, amikor Csák Máté elfoglalta. Visk pedig az 1313-as év során válhatott rommá, amikor Károly király seregei megostromolták Csák Máté erősségét.

Nagy Lajos uralmának második felében a királyi várak túlnyomó többsége már nagyobb kiterjedésű, több váruradalmat magukba foglaló territoriális szervezetekbe tömörül, amelyek élén az udvari arisztokrácia tagjai állottak, a királyi várbirtokok kormányzóiként és jövedelmük haszonélvezőiként. Az illető terület ispáni tisztjének (honor) birtokosaként ők állítottak bírói helyettest (ispánt vagy alispánt) az alájuk tartozó megyék élére, és ők nevezték ki a tisztségük alá tartozó várak várnagyait. A király képviseletében ők voltak tehát az ország urai és parancsolói.

A XIV. század elején az ispánokat, ha a király szerepet kívánt juttatni nekik uralma fenntartásában, hatalommal, azaz várakkal kellett megerősítenie. Így az 1300-as években az uralkodó erősségeinek túlnyomó része valamely ispáni tiszt tartozékává vált. A hódítás zűrzavarában azonban egy szempont volt lényeges: a visszafoglalt vár megbízható kézbe kerüljön. Ezért a király ezeket vagy nagyobb csoportokban hű vezérei kezén hagyta, vagy egyenként jutalmul kíséretének valamelyik tagjára bízta. A XIII. század vége óta castellanusnak (várnagy) nevezték azt a tisztségviselőt, aki ura helyett a várat őrizte, tartozékait igazgatta. Ez lett a megjelölése annak a személynek is, akit az uralkodó állított maga helyett várai élére.

Az új királyi várnagyok uralmának határát a váruradalom tartozékainak határa jelentette. Valószínű, hogy jövedelmét ők is kezdettől fogva haszonélvezetül, honorként bírták, mint később, és amennyiben tisztüket közvetlenül az uralkodótól kapták, az ispánokkal együtt ők is az ország vezető rétegét alkották. A várnagy szolgálataira a király és az udvara továbbra is igényt tartott, különösen amíg az ország pacifikálása be nem fejeződött, ezért legtöbbször nem is tartózkodott a várban, hanem megbízható helyettest, alvárnagyot (vicecastellanus) állított maga helyett. Előfordult, hogy a harcok során a várnagy szolgálataival további várak várnagyságát (castellanatus) érdemelte ki, és az ország különböző tájain viselte ezt a tisztséget.

A király az ispánok hatalomhoz juttatását úgy oldotta meg, hogy az ispáni tisztet valamely elfoglalt vár várnagyságával kapcsolta össze. Bars megye is, mint Hont, 1321-ben, Csák Máté halálakor jutott a király hatalmába, ispánja a Léva várába állított várnagy, Becsei Imre lett (1321–1333), a szintén Bars megyei Hrussó és Saskő külön-külön várnagyot kapott.

Az addig eltelt évtizedeket is a hatalomért vívott szakadatlan küzdelem töltötte ki. Ez alatt Károly a királyi had élén „…lépésről lépésre szorította vissza a hatalmával szembeszegülő bárókat és ostromolta ki őket váraikból, vagyis hódította vissza tőlük az országot. A harc eredménye egy új politikai rendszer, az Anjou-monarchia megteremtése volt” – írja Engel Pál. Az új uralom alapja az ország fölötti territoriális hatalom megszerzése volt, vagyis tartományurak várainak megszerzése, fennmaradása is e váraknak a megtartásától függött. A hódítás eredménye: az ország várainak többsége a király közvetlen fennhatósága alá, kisebb részük pedig híveinek magánbirtokába került.

A tartományurak hatalmának felszámolása után a király rendezni kívánta az évtizedes belháborúk által a birtokviszonyokban előidézett kaotikus állapotokat. Az uralkodói birtokok visszaszerzésére 1327-ben akciót indított: elrendelte a jogtalanul elidegenített királyi, királynéi és várjavadalmak visszaszerzését. Ettől kezdve királyi biztosok járták a megyéket, és visszavettek minden olyan földet és javadalmat, amelynek birtokosa nem tudta tulajdonjogát hitelesen igazolni.

A birtokvisszaszerzést fia, Nagy Lajos is folytatta. 1342-ben Drégely vára összes tartozékai hovatartozásának vizsgálatában, királyi rendeletre, Marócsuk honti ispán járt el, aki azok közül átengedte Olvár községet a sági monostornak.

Nagy Lajos király halálával kihalt az Anjou-ház férfiága, a királyi hatalom válságba került. A trónutódlás kérdésében megindult a küzdelem a hivatalviselő bárói csoportok között a hegemónia megszerzéséért.

A belharcok után, 1387-ben végül is a bárók „ligát”, formális szövetséget kötöttek, és Lajos király vejét, Luxemburgi Zsigmondot ültették a trónra. A koronáért azonban súlyos árat kellett az uralkodónak fizetnie, hiszen eleve azzal a feltétellel választották meg, hogy kormányát a bárók közül és utódaikból állítja össze. Nem érték be azonban ennyivel. Támogatásukért cserébe a szétesőben lévő királyi birtokból igyekeztek mind nagyobb darabokat kihasítani, és törekedtek a pártharcok során kezükön tartott vagy megkaparintott szolgálati birtokok örökös tulajdonukká változtatására.

Néhány év alatt az ország birtokstruktúrája gyökeresen átalakult. Az Anjou-kor királyi és királynéi várai nagyobbrészt újra magánkézre kerültek, egyeseket zálogba adtak, a legtöbb azonban örökadományként jutott Zsigmond párthíveinek. Nagy Lajos halálakor még a királyé volt az ország várainak 44 százaléka – 1396-ban már a harminc leggazdagabb család uralta 49 százalékát.

Hont megye királyi várai közül Drégelyt és Litvát Zsigmond 1390-ben a Rátót nemzetség nádori ágából származó Ilsvai Leustáknak és Tari Lászlónak adományozta.

A várak megszerzése a középkorban nem ritka bonyolult birtokcsere útján zajlott le. Ezekért az ősi Rátót-vagyonhoz tartozó értékes birtokot (Pata és Szentgyörgy) adtak át Alsáni Bálint pécsi püspöknek, aki viszont az Abaúj megyében fekvő Zywne birtokot adta cserébe a királynak a két várért. Az adományozás ellen tiltakozott a nemzetség többi tagja.

Az 1403. évi felkelés leverése fordulópont volt Zsigmond király uralkodásában. „Ettől kezdve a királyt élete végéig nem háborgatta országában belső zavargás: nyugodtan viselhette uralkodói jogarát – áll a Thuróczy-krónikában. – Ez a király nemcsak alacsony származású nemeseket, hanem igen sok közrendű embert is magas méltóságra emelt, és hatalmassá tett országában.” Olyan nevezetes főúri nemzetségek, mint a Perényieké, Rozgonyiaké, Pálóciaké, a Guti Országoké, Zsigmond uralkodása idején alapozták meg politikai karrierjüket és vagyonukat.

Drégely új ura, Tari László pályáját Nagy Lajos udvari lovagjaként kezdte, majd Zsigmond híveként a hetedadónak nevezett rendkívüli jövedelemadó egyik behajtója és kezelője lett. 1388-ban a király hozzájárulásával kiváltotta Sirok királyi várat zálogbirtokosától, és rá egy évre adományként is megkapta. 1390-ben szerezte meg Drégelyt. Ezután feltehetően Hont megye ispáni címét is birtokolta egy ideig.

Fia, Tari Lőrinc szintén udvari lovagként kezdhette meg karrierjét. Legalább is erre mutat, hogy 1401-ben, amikor a bárók Visegrádon letartóztatták Zsigmond királyt, kardot rántva súlyos sebet szerzett a király védelmében. Szintén udvari lovagi állásával magyarázható, hogy 1404-ben két oklevél kiállításának a parancsát is ő közvetítette a kancelláriának.

Tari Lőrinc a király iránti hűségét az 1403. évi felkelés idején is bebizonyította. Ezért Zsigmond 1405-ben pohárnokmesterré nevezte ki, így a bárók közé emelte. Egy év múlva a király leváltotta, de még abban az évben az új királyné, Cillei Borbála udvartartásának egyik vezetője lett pohárnok- és asztalnokmesteri, valamint fősáfári minőségben. Hont megye ispáni címe mellett, amelyet feltehetően atyjától örökölt, ekkor már Nógrád megye ispánságát is viselte.

Drégely várának Tari Lőrinc birtoklása alatti újabb epizódját egy 1406. évi oklevél tárja elénk. Zsigmond király ebben felszólítja a garamszentbenedeki konventet, hogy Tamás sági prépost és a konvent panaszára tartson vizsgálatot Tari Lőrinc drégelyi alvárnagyának és familiárisainak hatalmaskodása ügyében. György alvárnagy és familiárisai Tari Lőrinc és uruk, az alvárnagy megbízásából a sági konvent egyik jobbágyától, Dénestől a Patakról jövő szabad úton elvették három lovát, ekhós szekerét mindenestül, sőt még a kardját is. 1409 tavaszán királyi biztosként ő tartotta meg Hont és Nógrád megye rendkívüli közgyűlését.

1411-ben Tari Lőrinc Zsigmond király menetlevelével elzarándokolt Nyugat-Európa két leghíresebb búcsújáróhelyére, Szent Jakab apostol sírjához Compostelába és az írországi Szent Patrick-barlangba. Tari Lőrinc pokoljárása Tinódi Lantos Sebestyént is megihlette.

1414 novemberében jelen volt Zsigmond aacheni koronázásán, és részt vett a konstanzi zsinaton. Ekkor még viselte a királyné asztalnokmesteri méltóságát, de politikai pályafutása rövidesen véget is ért.

A Tariak 1390 és 1424 között birtokolták Drégely várát és tartozékait. Ekkor a király Tari Lőrincet és fiát, Rupertet előnytelen cserére kényszerítette: visszavette tőlük a drégelyi uradalmat, két népes Heves megyei falut, Jobbágyit és Szurdokpüspökit adva helyette.

1424-től 1438-ig ismét királyi igazgatás alatt állt a vár. Várnagyait a király nevében Csapi László és Csapi István jelölte ki. 1435–37 között Hatvani Pán László visegrádi várnagy viselte Drégely várnagyi tisztét a damásdi váréval együtt.

Bő tíz év múlva a Tariak után egy újabb nagy hatalmasságú főúr kezébe került az erősség a hozzá tartozó javakkal együtt. A Zsigmondot követő Habsburg Albert király a várat 1438-ban örökjogon adományozta Palóczi György esztergomi érseknek, Drégely, Hídvég és Hont helységgel, sipéki birtokrésszel. Az oklevélben Drégely és Hídvég mint oppidumok szerepelnek.

Az új esztergomi érsek, Széchi Dénes, a király halála után a trónért folytatott harcban Albert fia, a csecsemő V. László pártjára állt, később azonban az ellenpárt jelöltjét, Ulászlót is ő koronázta meg. Bél Mátyás szerint 1439-ben a trónviszályok idején az érsek megerősítette a drégelyi várat. A viharos idők elmúltával a főpap szívesen fogadta vendégeit itt, ahonnan nagy vadászatokra indultak a vaddal bőségesen megáldott Börzsöny rengetegeibe.